Zánka 2012

Mivel az idei évben az eredeti tervek alapján 24 órázással töltöttem volna az időt, így nem volt kétséges, hogy Zánkán ott a helyem.

Induljunk hát...

Sajnos nem úgy jött össze a csapat - azaz a duo - mint ahogy én azt szerettem volna, így a verseny előtt néhány hónappal elkezdtem társat vadászni. Hivatalos elképzelés szerint, július 27-28-án Tauplitzban indultam volna egy 24 órás versenyen, majd onnan irány Zánka, hogy 28-án (ha minden jól megy) olyan 4 és 5 óra között, a Balaton partján folytathassam a versenyzést, vegyes páros kategóriában. Ezért mindent meg is tettünk, és egy kedves barátom beajánlotta nekem Perlaky Evelint, aki szép eredményekkel büszkélkedhet a tavalyi szezonból. Meg is nyugodtam, hogy megvan a párom, már csak edzenem kell, amit ugye a térdsérülésem továbbra sem hagyott a megfelelő mértékben.

Rokizzunk, de nekem csak így megy :)

Az ACCH szervezésében megrendezett USA autós találkozóra érkeztem haza Magyarországra, és csak élveztem az élet minden boldog percét, a versenytől való teljes elvonatkoztatás mellett. Nem is volt probléma, bár a mindenki által beharangozott kánikulából nem sokat láttunk, mikor pl. a fonyódi kempingben szétázott a sátrunk, a matracunk pedig vízággyá változott, a verseny hetében egy heves zivatarban. Aztán beütött a katasztrófa.

Ha már készültél valamire, számítottál valakire az életben, akkor el tudod képzelni milyen érzés is az, amikor a verseny előtt 3 nappal kell megtudnod, hogy az aki megígért neked valamit, az egyszerűen visszalépett. Teljes kétségbeesés, ez még rosszabb volt mint tavaly ugyanezt a versenyt megelőzően.

Hogy is van ez?

Az előzményekben leírtak után most már rátérnék a versenyre is. Kicsi csapatunk két irányból, Miskolc illetve Kaposvár irányából támadta meg az Úttörő tábor területét Zánkán. Idén Balaton kerüléssel tettük meg az utat, hogy a versenyközpontba érjünk, amit a strand közvetlen szomszédságában jelöltek ki a szervezők. Kerestünk magunknak egy jó, váltózónához közeli helyet, ami elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy elhelyezzük táborunkat. Nem lehet minden tökéletes, hosszabbítóval jól felszerelkeztünk, de lámpát azt nem vittünk magunkkal. Miután mindennel elkészültünk és Seti barátom is meghozta Kármennek a kölcsön bicajt, felöltöttük a harci mezt és  kimentünk, a még ki sem jelölt pályára. 10 métert követően sikerült is eltévedni, aztán egy útba igazítást követően a helyes nyomon tekertünk ismét. Fejlámpástól dobtam a mélyvízbe újdonsült páromat, aki nem riadt vissza a feladattól, bár látni lehetett rajta a félelmet.

A letörés

Utolsó simítások, azaz fonások

A pálya elején volt rögtön egy partoldalról való lehajtás, ami a gyökerek és a laza talaj miatt picit megviccelte az embereket. Innen egy rövid aszfaltút kötött össze minket egy pár száz méteres füves szakasszal, ahonnan kikanyarodva egy aszfaltos emelkedőhöz értünk. A pálya árnyékos része követte ezt a placcot, ami nem kicsit rázott. Persze a fák kellemes hűsítő árnyéka nem tartott sokáig, a napos, füves, rázós, poros emelkedő azonban annál tovább. Hamarosan újabb tereptárgyra bukkantunk, egy traktornyomra, amin keresztbe kellett áthaladni. Majd egy kerítés nyílásán kellett áthatolni, amit egy rávezetővel, egy köves lejtő, majd jobb-bal kanyar követett. A fehér por már így este fél 11 körül is szállt, pedig ketten voltunk csak kint a pályán. Mikor leértünk, egy éles bal kanyarral elkezdtünk ismét felfelé haladni a dombon. A domboldalban haladtunk elég hosszan, majd ismét egy lejtő következett, ami egy közel 90°-os kanyarral vitte magasabbra a pályát. A traktornyom újabb keresztezését követően ismét egy lejtős részhez értünk, ami szerencsére egy kis technikás és csiki-csuki kanyart is tartalmazott, majd egy ugratónak is használható sziklás lehajtást. Innen pár enyhe ívvel értünk ki egy nagyjából 100 méteres árnyékos sík területre, ahonnan 2 db 90°-os bal, majd egy kisebb letörésbe iktatott jobb fordítót követően a már korábban említett összekötő aszfalton képeztünk szembeforgalmat. A „nagy letörés” ellenoldalán megfelelő lendület gyűjtése után szépen felgurultunk, majd egy hosszabb árnyékos részen, a tábor mellett elhaladva, a rajt-cél területre értünk. Már csak egy szűk 180°-os visszafordítóra volt szükség ahhoz, hogy a váltózónába hajtsunk, vagy pedig újabb körre robogjunk ki.

A boldog csapat

Kárment visszakísértem a sátorhoz és kimentem még egy körre, immár a pálya vonalvezetésének ismeretében.  Ez utóbbi kör 10 perc környékire sikerült, és az órám, 2,8 km-t mutatott, ami után azt gondoltam, hogy biztosan tartogatnak még valami meglepetést a szervezők, mivel 4,5 km-es pálya volt a kiírásban. Megtartottuk saját tésztapartinkat, aztán nyugovóra tértünk.

Utolsó megbeszélés Setivel

Kicsit nehezen indult a reggel, de sikerült minden nehézség ellenére lendületbe jönni. Miután a nevezést, csapatnevet rendbe hoztuk, egy megarántotta elpusztítása következett és máris nyeregbe pattantunk és 2 kört megtettünk a pályán, ami már ki volt jelölve és még láttunk is rajta rendesen. Mikor visszatértünk a sátorhoz, még lelket öntöttünk egymásba és próbáltuk kihasználni a rajtig visszalévő 1,5 órát. Paripák ellenőrzése és már álltam is be starthoz, ahova beszólították a versenyzők népes táborát. 

 

Hadrendbe álltam, mint a Rózsaszín királyi vikingek első lovagja és vártam, hogy Ádám baráti, „Mind meghaltok!!!” kiáltása után megszólaljon az a zene, amit utoljára 2011. augusztus 20-án hallottam egy rajtnál.

12:00-kor a hangszórókból iszonyatos hangerővel ordított a klasszikusság vált „FÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁJÖÖÖR!!!!!!!!”, mi pedig Harangvölgyi András felvezetésével megkezdtük a 24 órás körözést.

FÁJÖÖÖÖR

Lassú felvezetés és hatalmas tumultus volt az első 300 méteren, aztán az aszfaltról leérve elkezdődött az ereszd el a hajam.

A felvezetés

Próbáltam minél előrébb verekedni magam, hogy minél kevesebb port kelljen nyelnem, sikerült is a mezőny elején befejeznem a körömet, de rájöttem, hogy felesleges ennyire sietni, csak a 6 fős csapatok diktálnak ekkora tempót.

Jól haladtam előre, egyedül a szomjúsággal volt bajom, de a gyors kezdés nem bosszulta meg magát és nem volt baj a lábaimmal. Kicsit elszámoltam magam és egy 1 órás etapot követően máris cseréltünk, viszont mivel Kármen lassú defekttel küzdött, az én biciklimet vitte el 1 körre. Volt időnk gyorsan megcsinálni az első kerekét, és mire visszaért, már vittem is neki a „saját” biciklijét.

Itt még könnyedén

13:48-kor mentem ki újra a pályára, és úgy tűnt, hogy ezek a 60-80 perc közötti etapok lesznek a megfelelőek ahhoz, hogy még elég frissen tudjuk tartani magunkat. Be is jött, és a meleget is sikerült túlélnünk, minden körben kaptunk a nyakunkba, illetve szemből egy nagy kulacs vizet. A pihenő szakaszokban a Balaton közelségét kihasználva lehetett menni megmártózni és lemosni a vastagon ránk rakódott port. Jocónak csak az első lámpás szakaszt követően kellett beavatkoznia és elkezdeni a masszázst. A rázós pálya még a fully-n is megtette hatását és a derekam kővé keményedett, a lábaimban csak a natúr fáradtság volt jelen. Nagy örömömre este 8 körül elkezdett fájni a térdem is, amivel a verseny végéig küzdöttem, de próbáltam erőt meríteni a váltásoknál kapott csókokból. :)

Kármen lendületben

... váltást követően

Ekkorra az elmaradásunk elég nagy volt, de a lelkesedés is legalább akkora. :)

Na, engedj, megyek...

Semmi probléma, a meleg már kezdett alábbhagyni, nem volt szükség a locsolásra, és nem fogyott el 2 kör alatt 1 egész kulacsnyi innivaló. Erre az etapra már lámpával kellett kimenni, de ameddig csak tudtam, spóroltam az akksikkal. Én láttam, bár Seti többszöri kizárással való fenyegetésére már felkapcsoltam a Sigma legalacsonyabb fokozatát. Ahogy a Nap a horizont alá bukott, nagyon hirtelen sötétedett be. Akkora por volt a pályán továbbra is, hogy teljes világítással is csak a szálló porfelhőt lehetett látni, ami kicsit lefékezte az előre jutást. Itt picit visszaesett a tempó is, majd jött a váltás 1 óra 20 perc után.   

Éjszaka...

A napi tekerést már én fejeztem, kellemes hőmérséklet volt, de a távot érezni lehetett már a lábaimban. Ügyesek voltunk, a kitartásunkkal feljöttünk már a 3. pozícióba, pedig délután a 6. helyen is tanyáztunk már. Az éjszakai etapon a pulzusomon már észre lehetett venni, hogy kezdek fáradni. 150-es átlagpulzussal tekertem végig a majdnem 1,5 órás szakaszt. Jött a váltás, Kármen kihajtott a pályára, ő is már nagyon fáradt volt, de hősiesen küzdött. Én a Balaton hűs vizét vettem volna igénybe a mosakodásra, de nem engedtek le a biztonságiak. Sebaj, inkább ettem és egy picit sikerült a szememet is pihentetni. A görcsök már jöttek maguktól. Mikor Kármen visszaért, újra kimentem a pályára, még kevesebben voltak kint, mint éjfél előtt.

Ohh, mire is gondolok...

1:14-kor gurultam újra pályára, és már a 2. körben tompa morajt lehetett hallani, aztán elkezdett sejtelmesen villámlani, aztán csapatunk 74. körében leintették a versenyt. Az utolsó kör, amit teljesítettem, már iszonyatos szélben telt és hihetetlen volt, ahogy nappali világosságot teremtettek a villámok. Az összes szalagot elvitte a szél, felborította az összes kordont, hatalmas porfelhőket képzett. Összeálltunk egy ötös vonatba és minden addiginál nagyobb tempót diktáltunk. Senki nem akart lemaradni, a kör felénél elkezdett szakadni az eső. Nagyon ijesztő volt.

Itt már bátran törte a letörést :)

Néha én is igyekeztem...

Beértem, már lengették a piros zászlót, mentem is a sátorhoz, próbáltuk biztonságba helyezni a dolgokat, drága csapattársam már a sátorban várt. Mikor bementem, kitárgyaltuk még az utolsó pár óra eseményeit és kézen fogva elnyomott minket az álom. Hideg volt és a dörgés, meg a szél együtt nem hagyta hogy nyugodtan aludjak. Mindenki örült a a kényszerszünetnek, de abba nem gondoltunk bele, milyen lesz újra  indulni. Kicsivel több, mint 2,5 órát követően csendes ébresztőt tartottak a szervezők. 

A sok szemű lány...

Még egy nappali ereszkedés

Sokat nem kellett öltözködni, kimentem a rajthoz, amit Seti és Fetzer Robi vezetett fel egy szalaggal. A letörésig szaladtak előttünk, majd onnan megindult a kergetőzés. Nem sokat láttam, mert nem tudtam kinyitni a szemeimet, és persze most mindenki a pályán volt. A második körben, a rázós lefelén elkezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben a kormányon lévő lámpámmal. Be is igazolódott az aggodalmam, ugyanis 2 kanyarral később szét is esett. Innen csak úgy tudtam bemenni a depóba, hogy kezemben tartottam az alkatrészeket. Mivel nem sikerült megjavítani, így gyorsan leszereltük,, addig megszabadultam a meleg ruháktól, és mentem vissza egyetlen fejlámpával a pályára. Most örültem csak annak, hogy ennyien voltak kint és világítottak, így a gyors köreimet tudtam teljesíteni.

Ezt a mosolyt vártam mindig...

5 órakor átadtam a stafétát és megszabadultam a fejemen lévő plusz súlytól. Jocó kimasszírozott, aztán jött a következő etap, ami már nem tartott sokáig, mivel annyira megéheztem, hogy már szédelegtem. Pörgősebb taktikára álltunk át, 3-6, azaz Kármen 3 kört ment én pedig 6-ot. Kezdett visszatérni az erőm, jól éreztem magam, bár őszintén szólva nagyon untam már az egészet. 9:45-kor ismét a pályán voltam és 8:30 körüli körökkel megcsillant a felzárkózás lehetősége és Mikiék 2. helyének a megszerzése. Azonban a 4. körömben sikerült rámennem egy kőre, és azonnal elment a levegő a hátsó kerékből.

Defekt

Mivel a pálya 800. méterén történt, így maradtam a nyeregben és felnin mentem végig a kört, ami a kanyarokban nagyon kellemetlen volt. Kármen ott várt szerencsére, így nem kellett kihagynunk egyetlen kört sem. Mielőtt beértem volna a cél előtti egyenesbe, felcsavarodott a belsőm a fogas koszorúra, így a vállamon kellett berohanni a biciklivel a váltózónába. Sátornál gyors szerelés, majd picinyem 2. körét követően újra cseréltünk. Itt a biztonság kedvéért benyomtam egy XX-Force gélt és hiper-űrsebességre kapcsoltam. Sajnos túl nagy volt a hátrányunk, így 2 gyors kört követően visszavettem a tempóból, nem éreztem hogy kontrollálnám a testem és a 24. órában a 180 feletti pulzus már nem volt annyira kellemes. 

Hajrá kicsi lány...

A 112. körben abba akartam hagyni, hogy a HG112 névhez hű legyek, de még túl sok idő volt vissza, így még 2 kör belefért. Az utolsó körben, a rajtot követően 24 óra 5 perccel, ismét együtt tekert a szerelmes pár, Magyar és Svéd zászlóval, szépen felöltözve kísértük egymást a célba.

Nagy volt a boldogság, ugyan 5 körrel voltunk elmaradva a dobogó 2. fokától, de így is nagyon örültünk.

Boldogan a célban :)

Kármen élete első bicikliversenyét teljesítette, én pedig először alkottam párt a párommal egy versenyen. Nagyon jó érzés volt a fáradtság is, amit a verseny okozott. Jó volt leülni is utána. :)

Egy gyors zuhanyzás és eredményhirdetést követően elkezdtünk pakolni, én pedig elkezdtem egyre rosszabbul érezni magamat. Nagyon fájt a gyomrom, hányingerem volt, fejfájás, szédülés, és minden, ami lehet. Nincs nagy baj, ez csak a kimerültség volt. Egy nagy sült kolbász segített a bajon pontosan az indulás előtt.

A 3 legjobb

210 pályán töltött km, és kb 13,5 óra tekerés jellemezte ezt a hétvégét. 16,9 km/órás átlagsebesség, 40 km feletti leggyorsabb tempó, 156-os átlag és 203-as max pulzus, 2312 méter szint, kb 34°C-os átlaghőmérséklet és 5600Kcal elégetése. 

...és a legcukibb kép

Hmmm… Röviden ennyit is írhattam volna.